Túl vagyunk a műtéten. Végre! El sem tudom mondani, mennyire boldog vagyok, hogy minden remekül sikerült és hogy végre itthon lehetünk! 12-én hétfőn utaztunk Szegedre, 13-án műtötték Pétert, és 15-én csütörtök reggel már indulhattunk is haza. Elregélem a történéseket napról napra, hátha egy reménybeli implantos gyerkőc szüleinek majd segítségére lesz!

Hétfőn reggel indultunk Szegedre, ahová kb. 9-re már meg is érkeztünk. A portáról betelefonáltak az ambulanciára, ahol ezer beteg ember állt sorba, majd soron kívül behívtak minket. Egy orvos megvizsgálta Péterkét, azután rögtön megcsinálták a betegfelvételhez a papírokat. Mikor ez készen lett, felmehettünk az emeletre az osztályra, ahol kaptunk egy szép kétágyas szobát. Apa kiment a városba, hogy elfoglalja a szállását, és sajnos a látogatási tilalom miatt már nem engedték vissza. Még aznap délelőtt megvizsgálta Péterkét az osztályos orvos, jártunk otoneurológiai vizsgálaton, szubjektív hallásmérésen. Vagy öten belenéztek kisPéter orrába, szájába, fülébe, aki nagyfiúként egyedül akart felülni a vizsgáló székekre, rendkívül együttműködő volt és minden orvosi szobát kissé átrendezett. Mikor végre fél 2-kor letehettem aludni a szobánkba, úgy dőlt el, mint egy kis fadarab. Közben meglátogatott minket a professzor úr is, akivel most találkoztunk először. Megbeszéltük, hogy a jobb füle lesz műtve Péternek – a Cochleart (Freedom belső – Nucleus 5 külső) választottuk végül. A délután már viszonylag eseménytelenül telt (nem beszélve egy földön fetrengős hisztiről) és az éjszakát is egy-két felriadástól eltekintve jól viselte Péter.

Kedd reggel 8 óráig még ihatott vizet Péterke, de ébredés után semmit sem ehetett. Szerencsére 9-kor bejöhetett az apukája nekem segíteni. Le kellett még fürdetnem és ráadni a kórházi pizsamát. Bejött hozzánk az altató orvos és mindent megbeszélt velünk. Péter 10 óra körül kapott egy nyugtató kúpot és 10.15-kor jött érte a műtős és az altató orvos, majd együtt lesétáltunk a műtőhöz. Péterkének újra elmondtam, mi fog történni vele és kivettem a fülijét. Szörnyű volt látni, ahogy a teljesen éber kisfiamat beviszik egy számára ismeretlen helyre, és én nem mehetek vele. A műtőben maszkkal elkábították, leborotválták a jobb füle mögött a haját, branült tettek a kezébe és megkezdték a teljes altatást. Minket elküldtek a városba sétálni, ahol megebédeltünk és vettünk Péternek egy szuper játékrepülőt.

Nagyon hamar (délre) visszaértünk az osztályra. 2,5 órával azután, hogy Péterke eltűnt a műtő ajtaja mögött, bejött hozzánk az osztályos orvos és elmondta, hogy járt a műtőben és minden a legnagyobb rendben, már készen vannak, és a fizikus is tesztelte a belső egységet, ami a helyére került. Ezután még fél órát kellett várni, mire meghozták Pétert. Azt mondta az altató orvos, hogy a műtőben már felébresztették, de le is nyugtatózták rögtön. Úgyhogy éppen aludt, mikor meghozták. Hatalmas pólyaturbán volt a fején, infúzióra kötötték.

A neheze ébredés után kezdődött, mikor az altató mellékhatása elkezdett dolgozni. Kb. fél órán keresztül teljesen magán kívül volt, ketten fogtuk le, hogy ne tépődjön ki a branül és ne forduljon rá a műtött fülére. Nem ismert meg minket, csak hatalmas erővel küzdött. Aztán jött egy pillanat, mikor kitisztult a szeme (és a feje) és rájött, hogy velünk van. Ekkor megkapta a repülőjét, kipárnáztuk a feje körül, hogy láthassa a hordozható DVD-lejátszón a meséjét és amint kért inni, elkezdtük óvatosan itatni. Megnézte őt az altató orvos és a professzor úr is. Szegénykém egész délután és este halkan sírdogált, percekre elaludt, aztán felébredt. Este 7-kor és 11-kor elkezdte tépni a kötését és mutatta, hogy fáj neki, ekkor adtam neki cataflan cseppet, amitől jobban lett. Az altatáskor torkán ledugott cső miatt iszonyúan hurutosan vette a levegőt és az altató mellékhatásaként az este és éjszaka folyamán háromszor véreset hányt. Még a pudingot sem volt hajlandó megenni, így egész nap egy falatot sem evett. Apukája estefelé kiment a szállására és én egyedül maradtam Péterkével. Az éjszaka borzalmas volt. Negyedórás bealvások és kétségbeesett felébredések követték egymást hajnalig. Nagyjából egész éjjel ment neki a mese és fel voltak kapcsolva a villanyok, még a megmaradt egy fülijét sem vettem ki. Szegénykém annyira félt, hogy lehányja magát, hogy egész éjszaka úgy aludt, hogy az álla alá szorította a hányótálat, vagy nekem kellett tartani. Hajnalra kissé megnyugodott, így már akár 1-1,5 órát is tudott egyhuzamban aludni (na meg én is).

Szerdán 4.15-kor úgy gondolta, hogy már reggel van és erről nem lehetett lebeszélni, így felkeltünk. 5-kor kért tejpépet, jóízűen befalta és szerencsére nem volt hőemelkedése sem. A reggel folyamán egyszer bevágta a hisztit, küzdöttem vele a földön, nehogy beverje a fejét. Pont benézett hozzánk az altató orvos és beadott neki egy nyugtatót. Apukáját beengedték megint 9-kor. Átmentünk kötözésre és röntgenre. Már a saját lábán sétálgatott és nagyon együttműködő volt. Csak szomorú! Meglátogatott minket a professzor úr is, akitől elbúcsúztunk, mert másnap már kezdődött a hosszú hétvége, így aznap jött utoljára. Megbeszéltük a teendőket, hogy csütörtök reggel hazamehetünk és hogy jövő szerdán visszajövünk varratszedésre. Péterke aznap még háromszor kapott fájdalomcsillapítót és műtét óta antibiotikumot nyomtak napi 2x a branüljébe. Estére megint kettesben maradtunk. Az éjszaka sokkal nyugodtabb volt, de azért így is felriadt 1-2 óránként és követelte, hogy menjen a mese.

Csütörtök reggel megkaptuk a zárót, az antibiotikum receptjét és 10-re a branült is kiszedték Péter kezéből. Végre mehettünk haza! Megpróbáltunk találni Szegeden egy ügyeletes gyógyszertárat, ahol végül nem sikerült beszerezni az antibiotikumot. Péterke az egész hazautat végigaludta, itthon azonnal bementem az ügyeletes gyógyszertárba és megvettem a gyógyszert. Mikor hazaértünk, Péter iszonyú hisztis ámokfutást rendezett a papának és a mamának, akik ebéddel vártak minket. Talán így mutatta ki, hogy mennyire rossz volt neki és mennyire haragszik. Aztán mikor lecsendesedett és benyomott egy palacsintát, már megint a régi Péterke volt. Este a fürdésnél is volt egy adag hiszti és a lefekvés is nehezebben ment. Remélem, azért lassan majd visszarendeződünk. Éjszaka végre hatalmasat aludtunk, Péter egyszer sem sírt fel.

Szóval ennyi minden történt velünk az elmúlt napokban. Nagyon boldog vagyok, hogy végre túl vagyunk rajta. Péternek láthatóan nincsenek fájdalmai, és alapvetően nagyon vidám. Sajnos egyre gyakoribbak viszont a teljesen értelmetlen hisztik és akaratosságok. Hogy ez most a 3 éves dackorszak vagy a műtét, vagy mindkettő hatása, azt nem tudom. De az biztos, hogy nem fog javítani a helyzeten az állandó Szegedre járkálás és a tesó születése. Szerdán megyünk varratszedésre, és étlen-szomjan kell megérkezni 10-re Szegedre, ami nem lesz egyszerű menet. Ráadásul sajnos gázos kábításban végzik, úgyhogy igyekszem majd neki elmagyarázni, hogy ez nem lesz olyan szörnyű, mint amikor a múltkor vitték a műtőbe. Jövő héten megtudjuk a bekapcsolás időpontját is.